Tizennyolc

Amint elértem a basszusharangok szintjét, a terem ajtaja felpattant, és egy iskoláscsoport özönlött be rajta. Kezüket a fülükre tapasztva, kiáltozva és nevetve rohantak el mellettem. Közvetlenül mögöttük egy másik gyerekcsapat tolongott fölfelé a kiállítóteremből felvezető keskeny kőlépcsőn. Láttam, ahogy a sárga esőkabátos, kövér asszonyság zihálva igyekszik fölfelé, és még több gyereket terelget maga előtt; hallottam, ahogy kiabál a lemaradozókkal. Nem juthattam át. Ahogy felnéztem, a fejem fölött megláttam Somerville cipőjének talpát a függőfolyosó rácsain át. Már csaknem elérte az utolsó vas lépcsősort. Miért nem ütöttem meg erősebben?

Átszökkentem egy „Tilos a belépés” feliratú, alacsony kapu fölött, és végigfutottam egy széles keresztgerendán, amely a terem közepe felé vezetett, a hatalmas basszusharangokhoz. Amint úgy gondoltam, hogy a teraszról már nem láthatnak, megálltam, és az egyik harang fedezékében leguggolva visszanéztem a karimája alatt.

Somerville ekkor már a teraszon állt gyerekekkel körülvéve. Csak a teste alsó felét láttam, de a gyerekek arcából ki tudtam venni, hogy velük beszél. Egyikük a korláthoz lépett, és felém mutatott. A macskaszemű kislány volt, aki olyan érdeklődéssel figyelte minden mozdulatomat a liftben. Izgatottan csivitelt, habár szavait nem hallottam a harangok kaotikus lármájától.

Somerville ollószárként nyiszáló lába sietve távolodott a csoporttól. Egy pillanatra megállt a lépcső ajtajánál, mintha azt fontolgatná, hogy lemegy segítségért. Aztán a jelek szerint meggondolta magát. Meglepő ügyességgel mászott át a kapun, aztán – tudomást sem véve az aktatáskáról, amely ott hevert, ahová esett, néhány lépésre a terasz korlátjától – elindult felém a keresztgerendán. Láttam, ahogy előhúz egy apró, ezüstös tárgyat a kabátzsebéből.

Injekciós tű volt.

Meg kellett volna ölnöm a nyomorultat, amíg még volt rá lehetőségem.

Nem láttam más kiutat. Felnéztem a legközelebbi keresztgerendára a fejem fölött. Túl magasan volt ahhoz, hogy elérjem. A harangok belsejében, egészen a tető magasságáig láttam a piros-fehérre festett, vas harangnyelveket, amelyek véletlenszerűen sújtottak le, ahogy a kezelőkabinból kivezető drótok megrántották a csappantóikat. Itt, a terem középpontjában sokkal hangosabb volt a harangzúgás. Leugrottam a padlóra, és átfutottam a következő sor basszusharanghoz. Átléptem egy másik keresztgerendán, ami párhuzamos volt azzal, amelyen Somerville állt, és lebuktam, hogy ne vegyen észre. Nem maradt más reményem, mint visszajutni a teraszra, ahol a gyerekek vannak. Somerville nem próbálkozna semmivel, ha tartana tőle, hogy valaki másnak is baja eshet.

Ahogy oldalazva óvakodtam egyik harang oldalától a másikig, észrevettem, hogy Somerville már előttem jár a második gerendán, és elzárja az utamat. Kétségbeesetten pillantottam körbe. Somerville-től jobbra, távolabb a többi harangtól, és közelebb a torony falához, a Burdon hatalmas kupolája emelkedett. Nem messze mögötte egy drótozatlan ablakmélyedésből képeslapszerű kilátás nyílt a Hudson-folyóra. Láttam az ablak fölött guggoló vízköpő karmos végű szárnyát, a távolban pedig a George Washington híd halványkék körvonalait. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy kimászhatnék, és a kőfalon megpróbálhatnék felkúszni a kilátóteraszra. De már a puszta gondolattól is forogni kezdett velem a világ.

A következő futamban a basszusoktáv valamennyi harangja gyors egymásutánban megkondult: olyan hangos volt, hogy a fülemre kellett tapasztanom mindkét kezemet. Láttam, hogy Somerville az ezüst injekciós tűt a halántékához szorítva ugyanezt teszi. Feladva fedezékemet, kirohantam a basszusharangok mögül, a padlóra vetettem magam a Burdon előtt, és négykézláb bekúsztam alá.

A harang belsejében felmásztam az egyik acélpecekre, amelyből kettő tartotta húsztonnás súlyát alig félméternyire a terem padlója fölött. Minden oldalról tizenöt centis, öntöttvas köpönyeg védett, így biztos voltam benne, hogy Somerville nem juthat el hozzám – hacsak nem próbál meg követni. Amint fellélegezhettem, benyúltam az overallom zsebébe, hogy meggyőződjek róla: a kristály még mindig ott van, sértetlenül. Szememet mindvégig a harang kiszélesedő nyílásán tartottam, amely tágas fénykört vetett a lábam köré.

Nem kellett sokáig várnom. Somerville a Burdon távolabbi oldala alatt kúszott be, azt remélve, hogy rajtam üthet, ám az árnyéka idő előtt elárulta. Amint megláttam a fejét és a vállát felbukkanni a harang szegélye alatt, rávetettem magam hajlott hátára, és a padlóra taszítottam. Ahogy átgördültünk, egyik kezemmel megragadtam a csuklóját, amelyben a fecskendőt tartotta; a másikkal, amelyre még mindig rá volt tekerve a lánc, a torkának estem.

Somerville erősebb volt, mint vártam, de hamar kifáradt. Kezét sikerült nekiszorítanom az acélpeceknek, míg éles kiáltást hallatva a padlóra nem ejtette a fecskendőt. Odébb rúgtam a tűt, ami kisiklott a harang kerületén kívülre. Aztán talpra álltam, felhúztam Somerville fejét, és nekiszorítottam a harang belső oldalának.

Ebben a pillanatban halk, pneumatikus sziszegést hallottam közvetlenül a fejem fölött. Felnéztem, és láttam, ahogy a harangnyelv hatalmas vasgolyója egy másodpercre megremeg, mielőtt hatalmas robajjal nekicsapódik a Burdon mozdulatlan ívének – alig harminc centire Somerville fejétől.

A levegő mintha felrobbant volna körülöttünk. Láttam, ahogy Somerville szája tágra nyílik. Üvöltött, én azonban egy nyikkanást sem hallottam.

Ahogy a vibráció elült, észrevettem, hogy füléből vékony csíkban szivárog a vér. Engedtem a szorításon, mire négykézláb a padlóra ereszkedett.

– Így csinálják? – üvöltöttem rá. – így kell kiűzni a démont?

Nem felelt. Kabátja szárnyánál fogva újra felemeltem, és visszahúztam a harang karimájához, fejét ezúttal a harangnyelv útjába kényszerítve.

– Gondolom, ismeri ezt a dallamot. Mit gondol, mennyi ideje van, Somerville, mielőtt Ignatius atya újra ehhez a hanghoz ér?

Ficánkolni kezdett, de szorosan tartottam.

– Az isten szerelmére, Martin… – Leplezetlen rettegés ült a szemében.

– Maga nem tudja, mit csinál!

– És ha nem játssza le, itt maradunk, amíg az óra egészet nem üt. Azt mondanám, legjobb esetben is három perc van hátra az életéből. Most mondja el, ki maga? Hogy talált rám?

– Martin, ne… Ne csinálja! Maga beteg, segítségre van szüksége! – Kezével felnyúlt, és ernyedten rángatta a csuklómat, hogy meglazítsa a torkán a szorításomat. – Nem kapok levegőt…

– Hogy talált meg? – Somerville halántékán kidagadtak az erek; veríték gördült le arca gödreiben, ahogy maga elé meredt, bénultan a vas harangnyelv látványától, amely arcától alig egy méterre várakozott.

– Nem én találtam meg, Martin! Maga jött el hozzám! Az isten szerelmére…

A zene épp ekkor érte el crescendóját, a harangok pedig ereszkedő arpeggiót játszottak, minden egymás utáni futamot mélyebb hangon befejezve. Figyeltem Somerville verítékben úszó arcát, ahogy az utolsó hangra várt. Váratlanul cirkalmas futam következett, aztán szünet – aztán a harangjáték egy utolsó magas, rezonáns csendüléssel elhallgatott.

– A daljáték véget ért – mosolyogtam rá. – Mennyi az idő?

Somerville felemelte reszkető kezét, mintha a karóráját akarná megmutatni, ám ehelyett előrevetette magát, és sietve overallom zsebébe nyúlt. Amint a keze a kristályhoz ért, éreztem, hogy hatalmas energia árad szét a testében. Megpróbálta kirántani a talizmánt, de az nem mozdult. Még most is mindkét kezemmel szorítottam a torkát. Éreztem, ahogy a megereszkedett bőr megfeszül a torkán, ahogy elrántja a fejét a harang karimájától. Az életéért küzdött, és egy pillanatra azt hittem, hogy ki fog szabadulni.

De ekkor már én voltam az erősebb.

Valahol a fejünk fölött újra felhangzott a halk, pneumatikus sziszegés. Behunytam a szemem, a vashoz szorítottam Somerville fejét, és végtelennek tűnő ideig vártam, hogy a harangnyelv egészet üssön.